Rohanás
02 - 0815, hétfő
Sziasztok!
Szélsebesen elrohant a július és a fél augusztus. Időközben átélte az Egyesült Királyság az ismert történelmének néhány legmelegebb napját, kiégett a híres angol gyep, nyílt napok voltak az egyetemen, és így tovább. Képek. Emberek.
Rohanó világról beszélni hatalmas klisé, mint ahogy az is, ha azt állítja bárki, hogy a klisékben “mégis van valamennyi igazság”. Megpróbálom tehát megkerülni a dolgot, és azt mondani, nem a világ rohan, hanem az emberek rohannak benne egyre inkább, aminek mindig jól kitapintható okai vannak: az érzés, hogy szűkülnek a lehetőségek; hogy egyre drágább minden, ezért egyre nagyobb a szorítás; hogy lecsúszik a középosztály; hogy hatalmas a verseny; és hogy mindenre a legjobb idő még a tegnap lett volna. Nagyvárosban és digitális terekben ez alkalom szerint kiegészül azzal, hogy egyszerre látunk túl sokat a jelentősen másból. Míg régen a jelentősen más emberek élete és hétköznapjai csak alkalomadtán, távolról, titkokkal övezve volt látható, ma már mindenhol a színlelt vagy valós fényűzés a sztenderd viselkedésmód - csak egyeseknél igazabb, mint máshol. Egy vacsora itt, egy kávé ott, egy koncert, egy virágcsokor, néhány koktél. Az ember az, amit közvetít, hogy elfogyaszt. Az ember maga a narratíva, amit alkot.
Persze mindez alapjában véve egy kicsit cinikus, unalmas, szinte szöveggenerátor szintű fotelanalízis. Mégis, a szubjektív valóságok megragadnak valami fontosat a térből és időből, ami minket körbevesz. Ezért jó idegenekkel beszélni, szinte mindenhol, kivéve kommentekben. Mindenki a maga élettapasztalata és háttere viszonylatában logikus következtetésekkel rendelkező ember. Csak épp radikálisan különbözünk. Nincs ebben semmi revelatív vagy különösebben meglepő.
Ilyen gondolatok mentén tudom összefoglalni a jelent és az elmúlt időszakot - kezdve az egyetemi karom oktatási igazgatójával, aki jó ötletnek találta elmagyarázni négy kínai egyetemista lánynak, hogy milyen furcsa hely Kína. A nigériai férfival, akivel egy adományboltban elegyedtem szóba, és aki büszkén mesélte el, hogy huszonpár év igyekvés után már Észak-Londonban lakik és nem délen. A kebabosnál a mellettem lévő asztalnál ülő ötven körüli északi angol férfival, aki csak átutazóban járt Londonban, mikor találkoztunk, és aki munkásosztálybeli háttere ellenére Londonban tanult egyetemen trombitázni, és aki elégedetlen a jelenlegi Munkáspárttal. Az egyetemi professzorommal, aki megtapasztalta, hogy míg az elmúlt 15 évben több mint megháromszorozódott a hallgatók száma, ezzel csak a terheik, és nem a fizetésük nőtt, szóval ő lett az oktatói sztrájkok fő koordinátora a tanszéken. A PhD-hallgató barátaimmal, akik bár ösztöndíjjal végzik a doktori képzésüket, úgy gondolják, hogy hiába tanulnak globálisan a toplisták szerint az egyik legjobb egyetemen, nincs perspektívájuk az akadémiai karrierre, és nem ér annyit a képzésük, mint amennyibe kerül, szóval informális női támogató hálózatot hoztak létre. Egy másik barátommal, aki Latin-Amerikában egyetemi tanszékvezető volt, de akinek az első munkája Nagy-Britanniában a takarítás lett. Az ír bácsival, akivel az előző cikkben említett csatorna partján elegyedtem szóba, és aki a Brexitre szavazott. Egy jó barátom litván barátjával, aki varázslatos litván népdalokat énekelt pár hete a Ronnie Scott’s jazzbárban. Az itt alacsonynak számító fizetéssel is boldogan élő első generációs bevándorlókkal. A főként csak a saját másságukat megélő második-harmadik generációsokkal. És így tovább.
Egy város és egy társadalom hangulatát a benne lévő emberek és történetek adják, és az abból kirajzolódó minta, hogy mi lehetséges és lehetetlen. A politikai frusztráció - ugyanez. Az érzés, hogy rohanni kell - ugyanez. Ezért nem írtam tehát az elmúlt egy hónapban. Túl sok dolog gyűlt fel, rohanni kezdett az idő, rohanok vele én is. Van néhány ötletem; helyek, hangulatok, történetek, amelyekről írni akarok, de valójában minden narratíva szükségszerűen hiányos és elhallgat dolgokat. Ez most épp csak egy egy montázs, képek a jelenről. Hiszen nyáron azt követeli a világ, hogy szaladjon mindenki az idővel együtt. Aztán meglátjuk mi sül ki belőle.
Majd jelentkezem.
